Anya újra színre lép

2015. december vége…az utolsó meló a céges karácsony megszervezése… még kitaposták az utolsó szuszt is a várandós kis testemből, de innentől már csak a születendő babámra gondolok és készülök a nagy kalandra.
2019. szeptember 9. mintha csak egy időgépben ültem volna úgy telt el az majdnem 4 év. Mivel anya vagyok úgy is tudom mondani, hogy 45 hónapja dolgoztam utoljára. Az utolsó fél évben, mint a megváltást vártam ezt a napot. Na, nem mintha nem imádnám a gyerekeimet, fél de maximum kétharmad ember lennék ha nem lenne otthon a két aprótalpú. Viszont már határozottan éreztem, hogy épül le az agyam a gyerekdalok- szerepjátékok (na nem olyan…itt leginkább a saját lányom anyukájának nagylánya/ kisbabája/nagymamája voltam, olykor kutya, macska igény szerint)- fenéktörlés- bármiért könyörgés útvesztőjében. Amikor a második babámmal voltam várandós az utolsó hetekben, otthon csináltam iktatást annyira hiányzott az irodai munka. Más például menekül a táblázatok készítése elől én viszont imádom, de két manó mellett esélyem sem volt otthon ilyesmire.
Szóval nem sokkal a fiam első születésnapja előtt megérett bennem a gondolat, hogy ha nem mehetek vissza dolgozni, akkor biztosan valami súlyos mentális problémám lesz- amin nincs az a magnéziummennyiség ami segítene-, igy megkerestem a volt főnökömet és kiderült, szívesen látnak, még valami munkafélét is kitalálnak nekem.
A gyerekeket jó helyen tudom, a nagylány (ugyan még csak 3,5 éves, de következetesen kikéri magának, ha vele egy mondatban szerepel a „kis” szó…még akkor is kb, ha az a szó a „kiskanál”) már rutinosan kezdte az ovit, a kicsi pedig a szüleimmel tengeti anyamentes napjait.
Egyszer csak elérkezett a munkába állás napja! Előre kikészítettem a ruhámat (súlyos gardrób rendezést tartottam a nyáron, hogy csak az maradjon, ami csini, inkább irodába, mint játszótérre való), bekészítettem a táskámat, szerintem ember nem várta még így a tanévkezdést, mint én. Aztán dobpergés, megérkezett az első ovis betegség. A nagy csak akkor tűnik betegnek, ha 40 fokos láza van, de azért nem vittem oviba és ekkor a kicsi még jól volt, úgyhogy én bejöttem a munkába, hiszen ez volt az első munkanap. Annyi haszna volt, hogy borzasztó nyomorultul éreztem magam, hogy a gyerekek otthon, anyukám csak egy gyerekre szerződött, de sosem panaszkodna, hogy kettő lett (maradhat?) és odabent mi van? SEMMI csak ültem egésznap néztem ki a fejemből, mert egy asztalom volt egy székkel és még csak azt sem tudtam, mi lesz a feladatom. Mire hazamentem, már a kicsi is beteg volt, így a második munkanapomat már otthon töltöttem.
Azóta annyi haladás van, hogy már tényleg elveszhetek a táblázatokban, és a gyerekek ott pótolják az anyaidőt ahol tudják. A nagy nem hajlandó elaludni, a kicsi pedig kb egész éjjel szopizik. Természetesen mindezt maximum egy órával azután, hogy a testvére végre elaludt. Így egy gyors zuhanyra van erőm, mielőtt bezuhanok az ágyba…már csak azt kell kitalálni, hogy a férjemmel hogyan szuszakolunk be némi minőségi időt…mert azért ezt elárulom, hogy a maratoni altatás után nem vagyunk éppen a legjobb hangulatban…hát még olyanban.
Kellett ez nekem??? Kellett ez nekem!!!
Igenis kellett. Az elmúlt 4 évem azzal telt el, hogy építettem a családot a saját tégláimból. Úgy érzem, hogy már elég stabil kis szerkezet, ami némi külső segítséggel, de működik az én 100% -os részvételem nélkül is. Így végre eljött annak az ideje, hogy a saját hiányzó részeimet is feltöltsem, mert biztos vagyok benne, hogy lesz olyan időszak, amikor újra intenzíven adnom kell magamból.

Julcsi

Tags: